A keszthelyi Önkéntes Központ ajánlotta figyelemünkbe Tamarát, aki odaadó segítő. A történet, amit megosztottak velünk egyszerre szomorú és szívmelengető is.

Az Önkéntes Központ ajánlása

Egy szomorú, más szempontból mégis felemelő történetet szeretnénk megosztani azzal a céllal, hogy bemutassuk az önkéntesség sötétebb arcát is. Az önkéntes munkát egyszere jellemzik a maradandó pozitív emlékek, valamint a továbblépés szürke, olykor borongós színei.

Sok ember ódzkodik az idősekkel, betegekkel való foglalkozástól, mert lelkileg megterhelő. Mindemellett akkora pozitív töltetet ad egy ilyen élmény, ami mással nem pótolható. Tamara egy Keszthelyen élő, kisgyermekes anyuka, akinek empátiája, segítőkészsége kiemelkedő. Szeretnénk megosztani gondolatait ami reményeink szerint pozitív példa lesz mindenkinek, aki már önkénteskedik, vagy tervezi, hogy fog.

Tamara története

„Büdiné Besze Tamara vagyok, édesanya. Olyan önkéntes munkát kerestem, ahová nyugodt szívvel jöhet velem a kisfiam. Mikor hallottam a lehetőségről, hogy egy idős beteg hölgynek kutyasétáltatással tudnék segíteni,azonnal jelentkeztem. Izgatottan mentem a hölgyhöz, aki hálásan adta át a pórázt. Ekkor még nem is sejtettem mekkora baj van. A mindennapi rutin része lett a kutyus sétáltatása. Egyik nap mikor mosolyogva csengettem, hogy vigyem a kutyust a sétára, senki sem nyitott ajtót. A hölgy erőtlen hangját figyeltem miközben adta az utasításokat, hogyan tudok bejutni hozzá. Amint ez sikerült lehervadt a mosoly az arcomról. A kedves, mosolygós idős hölgy nagyon rossz állapotban volt. Ez volt az a pillanat mikor minden megváltozott és semmi sem maradt a régi. Megtudtam, hogy a hölgy gyógyíthatatlan beteg és megjósolhatatlan mikor adja fel a szervezete a harcot. Ágyba segítettem, miközben másik kezemmel tologattam a babakocsit a nyöszörgő kisfiam alatt. Mindenben segítettem amiben csak tudtam és mindeközben nagyon megszerettem a hölgyet. Tudtam, hogy fél mi lesz a kutyájával ha ő már nem lesz, és úgy éreztem nem hagyhatom cserben. Egyik nap mikor haza indulás előtt betakartam, megfogta a kezem és könnybe lábadt szemmel köszönt meg mindent. Akkor, abban a helyzetben úgy éreztem segítettem, jót tettem. A hölgy állapota ezután rohamosan romlott, mígnem egyik reggel érkezett a telefon. Libabőrös kézzel vettem fel, tudtam mit fogok hallani. A hölgy békére lelt, a kutyus pedig még aznap hozzánk került. Büszke vagyok arra, hogy Őt nekünk szánta a hölgy és az ígéretemhez híven mindent megteszek, hogy a kutyus hátralevő élete boldog és gondtalan legyen.”

Köszönjük mindazok áldozatos munkáját, akik hasonló hősök a mindennapokban!